GYULAI LÍVIUSZ (1937–2021)
Gyulai Líviusz koporsója mellett állva, így kezdtem búcsúztató beszédemet:
„Amikor megtudtam, hogy Líviusz barátom visszaadta lelkét a Teremtőjének, egy hét évvel ezelőtti esemény képe jelent meg előttem. Ausztráliában, egy ott élő magyar entomológus, azaz rovarász barátommal éppen egy eukaliptusz erdőben jártunk, amikor a hátunk mögött vagy tíz méterrel, iszonyú recsegés-ropogással kidőlt egy hatalmas fa, ami eleinte lassított felvételként, majd egyre gyorsulva, és törve-zúzva zuhant le a vastag avarba. »Ezek a fák így halnak meg« – mondta a barátom – »Méltósággal«. Az utolsó percükig állva és szolgálva. Élőlények sokaságának adnak oxigént, otthont, élelmet, pihenőhelyet és árnyékot, s amikor az idejük kitelt, egy adott pillanatban minden ellenkezés nélkül adják át magukat az elmúlásnak.”
Líviusz felesége, akit Líviusz így nevezett: Emmyke, s aki az utolsó tizenegy napot egy kórházi szobában töltötte a férjével, azt mondja, hogy Líviusz mindvégig nagyon nyugodt, vele pedig rendkívül figyelmes és kedves volt. Nem készült a halálra. Animációs filmje következő részeiről és más terveiről beszélt, s halála után sem ült ki arcára a szenvedés. Emmyke szerint arckifejezése nyugodt, szinte derűs volt.
Egy teljes életet élő, nyugodt ember ment el közülünk békésen, aki bejárta az utat, amit Teremtője kijelölt neki. Ahogyan Pál apostol írta Timóteusnak a második levelében: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.” (2Tim, 4,7)
És itt kellene következnie annak az ismertetésnek, ami e pálya stációit sorolj: a különféle elismeréseket és díjakat. Ám én most ettől eltekintek, mert a barátai voltunk, és tudjuk, hogy ki is volt Gyulai Líviusz. Az ő egyik kedvenc fordulatával élve: „elég az hozzá”, hogy a Nemzet Művésze volt, és ebben benne van minden. Én Gyulai Líviusz személyiségéről szeretnék most szólni. Elsősorban azt kell kimondanom, hogy nála szeretetreméltóbb emberrel még nem találkoztam. Líviuszt egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Ez főleg abból adódott, hogy megőrzött magában valamit a gyermekből. Abból a gyermekből, aki az erdélyi Baróton született, akit édesanyja egyedül nevelt, és aki kis idő múlva a nyugati határszélre, Sopronba került, aminek emlékét Az én kis városom című animációs filmjében idézte meg. Majd jött Budapest és a számára meghatározó jelentőségű és utat mutató Képzőművészeti Főiskola, meg az emberpróbáló 1956. Gyulai Líviusz ekkor 19 éves volt. Diplomázás után aztán következtek azok az évek, sőt évtizedek, amikor az ő pályáján (is) csak gerinctörő megalkuvásokkal lehetett boldogulni, de ő nem kért ebből.
Líviusznak tehát egyáltalán nem volt könnyű gyermek- és fiatalkora, s akár még megkeseredett, kiábrándult emberré is válhatott volna, de ő megmaradt annak a gyermeknek, aki folyamatosan kérdez, tanul, és szeretetteli nyitottsággal csodálkozik rá a világra. De ebben a figyelemben akkor már ott volt a szakmailag érett, technikailag tökéletesen felvértezett grafikus látásmódja, elemző- és manuális készsége is. Miután a tusrajztól és az akvarelltől kezdve a linó- és a fametszeten át, egészen a litográfiáig, bármilyen grafikai technikában meg tudott szólalni, és annak a körülbelül hatvan évvel ezelőtti magyar könyvkiadásnak még szüksége volt az olyan illusztrátorokra, mint amilyen ő volt, ezért számtalan könyvet is illusztrált. A hatvanas-hetvenes évek nagy grafikus generációjának utolsó mohikánjaként hihetetlen szorgalommal és invencióval alkotott.
Líviusz azon régi vágású kultúremberek közé tartozott, akik még szerették, sőt tisztelték a könyvet, gyűjtötték, értéknek tartották és állandóan olvastak. Neki is mániája lett a könyvek gyűjtése. Elképzelem, hogy micsoda boldog büszkeséggel vehette kézbe fiatal korában az első olyan könyveket, amelyekben az ő illusztrációi díszelegtek. Ezeket az utolérhetetlenül aprólékos kidolgozottság, de mindenekelőtt is a finom irónia, illetve a groteszk felé hajló humor jellemezte.
Sajátos humorát Líviusz később szellemes animációs filmjeiben csillogtatta meg igazán. Mind grafikai munkásságáért, mind animációs filmjeiért felsorolhatatlan mennyiségű díjat vehetett át, de ezekkel soha nem hivalkodott. Mi sem állt távolabb tőle, mint az önhittség, de öntudatos emberként pontosan tudta, hogy ki ő.
Szeretett mesélni, s százszor hallott, végeérhetetlen történeteit hallgatva, e monológokban olyan abszurd fordulatokkal találkozhatott az ember, amelyek művészetére is jellemzőek voltak.
Mint tudjuk, vannak olyan emberek, akikkel akár egy rövid beszélgetés után is úgy érezzük, hogy rendkívül fárasztóak voltak és leszívták az ember energiáit, míg másokkal egy-egy ilyen találkozás után feltöltődést érzünk. A Líviusszal való együttlét után mindig azt éreztem, hogy a belőle sugárzó derű feltölti az embert.
Idős korára aztán számtalan kiállítása nyílt külföldön, s ennek köszönhetően, sok pontjára eljutott a világnak. Járt még Kubában és Indiában is. Ez utóbbi utat Emmykével és két barátjukkal 2004-ben tették meg turistaként, teljesen magánvállalkozásban. Jellemző momentum az, amit útitársa és barátja írt róla az útinaplójába: „Lulu folyamatosan vásárolja a könyveket borsos áron.” Mert tudni kell, hogy Líviuszt a barátai csak Luluként emlegették.
Luluban volt valami olyan tulajdonság, vagy képesség, amit nem tudok másként megnevezni, mint a naivság és a bölcsesség együttese, amihez valami hasonlót korábban csak a régi kínai bölcsekről képzeltem. Amilyen tétova tudott lenni a praktikus, hétköznapi intéznivalókban, olyan határozott véleménye volt mindenről, s tudom, hogy bizonyos dolgok nagyon fel tudták háborítani, mert morális ember volt. Soha nem alkudott meg a szakmájában, s nem hozott létre egyetlen hozzá nem méltó művet sem.
Aztán a koporsót kikísértük a sírhoz és egy idő múlva azt láttam, hogy az a barátja, akit említettem, odalép a még nyitott sírgödörhöz és beleejt egy kártyalapot, egy pikk dámát. Azt mondta, hogy amikor együtt voltak Jeruzsálemben, ott vették ezt a kártyapaklit. A gesztus magyarázata az, hogy nagyon gyakran kártyáztunk, főleg húsvétkor, amit rendszeresen együtt töltöttünk, és nyaranta, Líviuszék ábrahámhegyi házában. Egy olyan kártyajátékot játszottunk, amiben ez a lap a főszereplő, és amit mi „fekete macskának” neveztünk.
A koporsó mellett állva valahogy nem éreztem ildomosnak beszélni arról, hogy Líviusz mennyire szeretett játszani. Ott komolytalannak éreztem volna felhozni ezt a témát, pedig fontos tényezője volt ez az ő életének, hiszen igazi játékszenvedélyét az animációs filmek készítésében élte ki. Boldogan játszott, amikor rajzolta-festette Tintit, de Ronch kapitányt, Gertrúdot, a nevelőnőt, az elzüllött őrangyalt és legutóbb a komisz kölyköt. Mindegyikük szokatlan, szabálytalan, elrajzolt, de valahogy mégis szeretni való figura lett a keze alatt.
Most, ahogy írom ezeket a sorokat, eszembe jut, hogy Líviusz ugyanígy kártyázott. Szokatlan attitűddel, s ha a kártya lényege a győzelem, akkor ő igencsak szabálytalan játékos volt, mert ilyen szempontból észszerűtlenül játszott. Akkor is ütött, amikor nem kellett volna, és vice versa. Egy-egy furcsa húzását látva nagyokat nevettünk. Nem rajta, hanem azon a különös szituáción, amit ezzel teremtett, és e nevetés mögött szeretet volt. Ez ugyanaz a nevetés volt, mint ami filmjei láttán jött ránk. Ilyenkor gyermeki ártatlansággal nézett és megkérdezte: miért? Nem jó?
De, Líviusz! Jó! Jó volt! Pontosan tudtuk, hogy saját játékszabályaid szerint játszol, és nem győztünk csodálkozni azon, hogy néha még nyertél is ellenünk, akik igyekeztünk pragmatikus módon játszva nyerni. Akkor is azt a naiv bölcsességet volt alkalmunk látni benned, amiről a koporsód mellett beszéltem.
Szemadám György
festőművész, író
